elment

Tegnap elmentünk az állatorvoshoz. Kétesélyes volt a végkifejlet, de a negatív cytológiai lelet alapján kezdtünk reménykedni, hogy a folyamat visszafordítható.

MásikFelem ölben vitte a kutyát, mert már nem tudott menni a saját lábán. Borzasztó volt látni. A szombaton még olyan aktív kutya három nappal később csak fekszik, és a fejét sem tudja megemelni. És a szemében szomorúság és riadtság. Ezt sosem láttam benne, mindig is kalandvágyó, "bajt kereső", túlságosan is vagány, félelmet nem ismerő kutya volt. Most meg feküdt, és félt. Látszott rajta.

Indulás előtt letettük még a fűbe, hogy a dolgát elintézhesse, de véres volt a vizelete és a széklete is.
Itt döbbentem rá, hogy itt már sajnos a csoda sem segíthet.
A barát-állatorvosunk Zoli korrekt ember. Ő csak akkor altat, ha 100%-ban biztos a dolgában, "úri kérésre" nem.

Odaérve is még elég bizakodó volt, aztán tapasztalhatta, hogy a kutya nincs jól. Először azt gondolta, ha a nyomás csökkenne egy picit a kutya hasában, talán jobban lehetne. Elkezdett mindenféle vitaminokat, roborálókat, vízhajtót adni. "Síma" laborhoz vett egy kis vért, hogy az enzimeket megnézhesse. Mert sehogy sem stimmeltek a tünetek, a betegség "tempója", a negatív lelet...

Végül előhozott egy nagyobb UH készüléket, hogy rápillantson mégegyszer az Ebre. Ez egy jobb felbontású műszer volt, mint a hétfői laptop-os UH, és sajnos tisztán látszott a baj. A mája szinte "szétesett" már a kutyának, tele volt daganattal, és már bélmozgást sem láttunk.

Erre mondta Zoli, hogy sajnos nem tud mit tenni, ez nem fordítható vissza semennyire sem, és sokkal rosszabb a helyzet, mint ahogy gondolta.
Ekkor mondtam (már vagy 40 perce voltunk bent) hogy akkor ne kínozzuk tovább szerencsétlen kutyát, mert ez már negyon nem méltó hozzá.
Zoli is rábólintott, hogy sajnos nincs mit tenni.

Így én kijöttem, mert nem szerettem volna látni. MásikFelem bentmaradt, simogatta Somát, beszélt hozzá. Elbúcsúztak.
Az altatáskor már a síma elbódításnál leállt a kutya légzése, gyakorlatilag ennyi elég lett volna, de azért beadta a légzésleállító szurit is Zoli.

Úgy sírtunk kijövet és még otthon is este, mint két gyerek. 10 éve ismerem a férjemet, de ezt még soha nem éltem át. Nagyon kiborultunk mind a ketten. Ezt szerintem csak az értheti meg, akinek van kutyája, aki nem kedveli a négylábúakat, az biztos baromságnak gondolja. Egész este a kutya fényképeit nézegettük, és nosztalgiáztunk. Erről a kis "hülye" kutyáról, akit csontra fogyva találtunk az utcán, szájában egy kukából guberált kiflicsücsökkel. Aki mellettünk nőtt fel, már többször is állt a "mezsgyén" élet és halál között, de mindig visszajött.
Most nem.

Nekünk családtag volt, 7 évet élt velünk.
Már most nagyon hiányzik és üres a lakás.



Szia Soma! Jó utat, remélem, már jó helyen vagy, és nem fáj semmi... Mindig eszünkbe fogsz jutni "Kiskutyám"!