+8

Ha az utolsó előtti bejegyzésemet úgy kezdtem, hogy tudom, jól eltűntem, akkor ezt most ugyan hogy is kezdjem... :)
Ja, csak 8 év telt el azóta.

 A leltár (nem biztos, hogy a sorrend pontos:
- 1 munkanélküliség
- 1 válás
- 1 házeladás
- sok albérlet keresés (kiábrándító, amikor kisgyerekkel NEM adnak ki lakást, neked meg 1 hónapod van, hogy kiköltözz és fedél legyen a fejed felett)
- "A" lakás keresés
- 1 lakáshitel (hihetetlen, de csont nélkül, szuper gyorsan)
- 1 költözés
- 1 új iskola
- 1 új óvoda
- 1 új munkahely a közszférában (jobb híján, 2017-ig)
- vélt Asperger szindróma és annak minden stigmája, bélyege, nyomora, stressze
- 2 macska
- rendeződő élet
- gyönyörű és jófej (na jó, kicsit kamasz) gyerekek
- boldogság

 Na ezek persze mindez szétszórva a 8 évre. Voltak jobb és nehezebb időszakok. Mindegyik tanított valamire, mindig ezt tartottam szem előtt. Talán így lehet túlélni sok mindent. Nem volt egyszerű.

Pár napja a g-mail kiabált velem, hogy megtelt a tárhelyem, töröljek a levelezésből, minimalizáljam a képeim méretét, vagy vegyek tárhelyet. Nekiestem a fiókomnak, és csak töröltem, töröltem. És teljesen véletlenül bukkantam egy levelezésre, ahol megírtam egy ismerősömnek a blogom címét. Rákattintottam, bár őszintén azt gondoltam, már biztos megszüntették. És nem! ...itt van. Olvastam, olvastam... Felelevenedtek az emlékek. Olyan jó volt. Volt amit nevetve, volt amit könnyes szemmel olvasgattam vissza. Mert egy dolog, amit leírtam, és egy másik, amit mögötte még átéltem, de azt csak én tudom. Nyilván, nem minden érzést, mondatot, írtam le, hiszen ezt a "naplót"  Encsinek szántam, hogy egyszer, majd amikor már nagy lesz, megmutassam neki, milyen volt amikor vártuk őt :D És most olvasgatva éreztem meg, hogy a leírtakhoz még mennyi mindent lehetne mesélni. ...de ettől még jó volt visszaolvasni.

Vannak emlékek, amelyek akkor borzasztóan fájtak, nem is írtam ott és akkor róla (válás stb), de ma már letisztultak. És ami akkor óriási tragédiának tűnt (megszűnő munkahely), az a mából visszatekintve nem is akkora dolog.

Nincsenek véletlenek.

Megtanultam: ha nem jól érzed magad valamiért a bőrödben két dolgot teszel: vagy elbújdokolsz egy tábla csokival, befordulsz, vagy még rosszabb: nyilván vannak fokozatai ennek, vagy amikor már "eléggé fáj" vagy muszáj, akkor elkezdesz újratervezni és tenni magadért...

Lépj ki a komfortzónából. Változtass, ha nem jó valami. Ne ragadj le, próbáld ki magad, tűzz ki célokat.

Nem élheted le úgy az életed, hogy "kicsit" rossz minden, de ezt dobta a gép. Ha tudod min kell változtatnod, és jön az ötlet is, ne adj' Isten lehetőség is adódik, akkor ne habozz...
Na ezt megtanultam az elmúlt 8 évben.

Érdekes, mert tesóm mondta régebben, hogy nem is tudja, hogy bírtam végigcsinálni... Persze közben neki is voltak nagyon nehéz időszakok, amikor meg én mondtam ugyanezt... Nagyon nagy szerencsém van a családommal. Lehet, nem mindenben értünk egyet, vagy néha egymás agyára megyünk... De azt gondolom, az, hogy ismét talpra álltam (vagy inkább nem dőltem ki?) az nekik is köszönhető. Nyilván hozott dolog is, hogy menni KELL tovább, ez az én döntésem. De az, hogy ők ott voltak, amikor szükség volt rájuk, az felbecsülhetetlen kincs.

Tehát igen.... Ha minden összeomlik, persze, lehet és kell is kicsit sajnálni magad, a múltat, az emlékeket, a mi-lett-volna-ha dolgokat. De nem szabad benne ragadni. Ha elsirattad, meggyászoltad, lépj tovább. Legyenek kis céljaid, ne elérhetetlen álmok. Lépésenként menni fog, és akkor a sikerélmény sem marad el. :)

Jesszus, visszaolvasva ez annyira nyálas duma. Öregszem szerintem :D