túl egy mozgalmas hétvégén (na és a vérvételen)

Hát, nem szeretném újracsinálni ezt a cukortrutyis izét.

Végülis maga a szirup egy egész citrommal nem volt olyan gáz. ...önmagában nem...
De üres gyomorba ebből 4 dl kicsit sok volt. Az első szúrás után leültem, olvastam, végül hányingerem nem is volt, de úgy "félidőben" szívesen aludtam volna, tiszta álomkór tört rám. Kisasszonynak is sok volt a szirup, olyan táncórát csapott a pocakban, hogy az újságom alól csak úgy pislogtam, rendesen látszódott...

2 óra elteltével újabb vérszívás és ennyi volt a tortúra.

Végülis nem olyan szörnyű, sokkal rosszabbra számítottam.
Remélem, nem kell ismételni...

Vizeletet nem vittem (nem mondták, én meg ilyen teszten nem voltam még) hát az ciki volt. Egyszerűen nem tudtam kifacsarni magamból semmit, csak szó szerint 2-3 cseppet!!! De elég lett. Rendes volt a laboros...
És f7-kor (kezdéskor) kijött, hogy "először kérem a terheléses cukorra váró kismamákat!" (Soron kívül!!!)

A második szúráskor bementem, egy néni is bent volt, a nővér meg megismert, előrehívott. A néni nem akart engedni, elzárta az utat, rám nézett, elkezdett nyomulni előre, erre a nővér meg visszaküldte, hogy "tessék előre engedni a kismamát, pont eleget várakozott már" Olyan jól esett...


Hát, őszintén megmondva édességre most még gondolni sem tudok... Fúj! Vonattal jöttem (tök jó, 9 körül szinte üres a vonat, ilyenkor kellene dolgozni járni! :-) ) beérve benyomtam egy paradicsomos-salátás-sajtos téliszalámis szendót, na ez jól esett, kunyeráltam a kolleganőmtől egy kis kávét, jól felöntöttem tejjel, így szép, napocskás kerek lett a világ. Úgy látszik, a cukor elvette az étvágyamat, de ettől függetlenül (ezek szerint) éhes voltam.
Itt a tejeskávém is előttem, így már minden oké.

Most már csak az eredmény az érdekes... Remélem, jó lesz.

Bekri végül bepróbálkozott az otthoni SZTK-ban, Vácra nem jött fel, de nem járt sikerrel, a beutalója nem volt jó, meg kicsit gondolom szivatták is... Nem tudom, mit intéz délelőtt... Azért lett volna jó, ha jön, mert a 2 óra várakozás is csak gyorsabban eltelt volna. :-)

A hétvégém amúgy nagyon mozgalmas volt.
Szombaton volt a diplomaosztó a suliban (nem nekem!!!). Igazából nem is a suliban tartottuk. Összesen ketten végeztek idén, az egyikük az ipolytölgyesi szociális otthon lakója. Ebben az otthonban amúgy halmozottan fogyatékos emberek (nagyrészt fiatalok) élnek. 150-en vannak, a Katolikus Egyház tartja fennt az Intézetet. (Semmi állami támogatást nem kapnak, azért ez olyan borzasztó. Ezek a gyerekek hol lennének??? ) Na, a Down kóros kislány, kis értelmi fogyatékossággal a "legenyhébb" állapotú kis lakó.

De annyira ki vannak ezek a gyerekek éhezve a jó szóra, szeretetre.

Sírtak, hogy milyen szépen énekeltünk nekik, meg milyen jó, hogy ott vagyunk. Az egyik kislányhoz odaguggoltam beszélgetni, ránézésre azt hinné az ember, hogy nincs képben (tolókocsi, görcsös kéz-lábtartás, hiányos fogazat, különös arckifejezés...) de olyan klasszul el lehetett vele beszélgetni mindenféléről. És amúgy még cukros is stb... Nem egyszerű az életük. Ilyenkor döbben rá az ember, mekkora kincs az egészség. :-(
Végül adtam egy puszit neki, de olyan boldog volt, nevetett (a maga módján). Nem sok tartott vissza a sírástól.
A kápolnájuk egyik fala telistele van egyforma nagyságú portrékkal: ők a kis lakók. Egyik-másik fotó sarkában már fekete szalagocska...

Kétszer is le kellett üljek a koncert közben, mert bizony szédültem. De nagyon felemelő és meghatározó emlék marad...

Szóval ott tartottam, hogy az egyik végzősünk, Csaba ott lakik. Nagyon megható volt, ahogy Laci Atya átadta neki a diplomáját. Persze egy kicsit nagyobb körítéssel, hogy "és akkor innentől fogva hivatalosan is Te vagy CSaba az otthon zenei vezetője, orgonistája, kántora. Sok sikert a munkádhoz, és továbbra is legyél annyira szorgalmas, amennyire az elmúlt 4 évben. Ha bármi segítségre van szükséged, tudod hol találsz minket."
Az az ötven körüli férfi úgy elérzékenyült, mint egy kisiskolás. Megölelgettük, gratuláltunk neki, az otthon lakói is a maguk módján gratuláltak (hangok, kurjantások stb...)
SZóval tényleg különös, felkavaró és ugyanakkor nagyon szívből jövő volt ez az egész.

Vasárnap meg Bendével sziesztáztunk. Hozzámsímult, majd a fejét a pocakomra tette. Erre a huga mocorogni kezdett. Mondom Bendének, ott van bent a kistesód. Ekkor Bende elhúzta a hasamról a pólót, és odaszorította a fülét. Hugi pörgött, kisfiam felkapja a fejét, tágra nyílt szemekkel néz rám... Mondom, igen, örül a kistestvéred, hogy odabújtál hozzá. Kisfiam meg egy önkéntelen mozdulattal odabújt és megpuszilta a hasamat.
Hát nem tudom, hogy a hormonok miatt az érzékenység, de bizony majdnem elbőgtem magam a meghatottságtól. Csak azért fogtam vissza, mert nem akartam, hogy Bende megijedjen... :-)

Hát így telt el a hétvégének... :-)